Ironikus mód egy órára valami hülye regény főhősnőjének éreztem magam. Négy évvel fiatalabbak nálam, ártatlanok.Vagyis többnyire annak tűntek.Csak ültem a kispadon a rongyos testnevelés felsőmben és nagyon igyekeztem nem belegondolni, milyen szagom lehet tőle. Produkálták ők ketten magukat, reméltem, hogy csak nekem. Megnevettettek. Legalábbis nevettem. Ezt bóknak szántam a srácoknak, szerintem annak is vették mert folytatták. Hülye hangokat adtak ki és néha össze-összebunyóztak, gurultak a földön.
  Incselkedtem velük mikor hozzám gurult a labdájuk; csak egy levegőben küldött pusziért cserébe kaphatták vissza. A kis kétszemélyes csapat egy tőlem is magasabb srácból és egy alacsonyabbikból állt. A magas egy tökéletes példája az amerikai sorozatok középiskolás "menősrácának": Okos, sportos, művelt, jóarc, jó humorérzékű, az, aki jól néz ki és ezt tudja is magáról. Minden mosolya erről árulkodott. Az alacsonyabbik a "főszereplő legjobb barátja"-típus. Mindig egy lépéssel a főszereplő mögött ballag, de szintén humoros, jóképű - de ő a hiperaktív fajta volt. Édesen mutattak így ketten egymás mellett.

Szóval csak ültem ott és azon agyaltam, mi lesz a történet vége.