Már a második alkalmad?

 ..kérdeztem az egyik bátor, fekete hajú lányt. Ez a mondat egy könnyes, felöklendezett történetet árnyékolt. Fehér falak, gumilepedők, sok zsepi körülöttünk gondosan egy kupacba szedve. Hátunkon fekve, majd' mozdulatlanul pihentünk egymás mellett az ágyakon, és magunkban számoltuk vissza a másodperceket, majd perceket amikből órák lettek.
Csak tik-takkolt az az óra a fejünkben, már delet is ütött tán mire az első lányt bevitték, s sorban utána mindenkit. Itt már megvoltam acélozva. Mikor felfeküdtem a 40 éves kínzóeszközre, virágokra gondoltam.

 A fájdalom liliom volt mely első perceiben csak egy gubó, aztán fokozatosan nyílt ki és feszültek szét szirmai, hogy aztán lehullhassanak erőtlenül.
A fáradtság egy hervadó, vérvörös rózsa, a félelem pedig egy napraforgó ereje teljében, mikor a nap a legmagasabban jár.

 Közel jártam az élet értelmének megfejtéséhez, mikor visszahozták az egyik lány elernyedt, vértől csöpögő élettelen testét. Ekkor már biztos voltam benne, hogy én leszek az utolsó akit bevisznek. Mikor a mellettem fekvő lányhoz értek és visszahozták, arca még nedves volt könnyeitől. Csak némán feküdt ott, mozdulatlanul.

Én jövök. Elköszöntem.